Nemrég részt vettem egy előadáson, ahol a klinikai vizsgálatok történetéről volt szó. Őszintén szólva nem vártam különösebb izgalmakat, de már az első percekben meglepett, mennyire érdekes és elgondolkodtató a téma, miközben az is eszembe jutott, hogy sokan talán még azt sem sejtik, mit jelent egy beteg számára a klinikai vizsgálatok lehetősége.
A klinikai vizsgálatok esélyt adnak. Esélyt azoknak, akik később megbetegednek, hogy legyen számukra megfelelő terápia vagy eljárás, és esélyt azoknak is, akik részt vesznek egy ilyen vizsgálatban.
A klinikai vizsgálatokkal először behatóbban az ESGO–ENGAGe európai szervezetnél találkoztam. Jelentkeztem az akkor induló klinikai vizsgálati betegszakértő csapatba, ahol nagyon okos emberek tanítottak bennünket. Később a saját munkám során is meggyőződhettem arról, mennyire fontosak ezek a vizsgálatok: milyen komoly szakmai munka áll mögöttük, mennyi lehetőséget jelenthetnek az embereknek, és milyen fontos, hogy a betegek hangja is megjelenjen bennük. Hiszen a nap végén az ember az, akiért mindez történik. Az emberek életét segíti, ezért ezeknek a vizsgálatoknak életszerűeknek és hasznosaknak kell lenniük.
De térjünk vissza írásom témájára, a történeti áttekintésre.
Dr. Nagy István, az SSO hazai vezetője azzal kezdte előadását, hogy már az ókorban is volt igény a megfigyelésre, a rendszerezésre. Gondoljunk csak Hippokratészre, akihez az orvostudomány megalapítását kötjük, ő nemcsak gyógyítani akart — miközben az orvosok számára megfogalmazta a „nil nocere”, azaz a „nem ártani”-elvet —, hanem megérteni a dolgokat. Azt, hogy mi miért történik, hogy a test hogyan reagál a beavatkozásra, hogyan változik egy-egy szer vagy beavatkozás hatására. Mindezt úgy, hogy még nem voltak protokollok, kontrollcsoportok, ami volt az a kíváncsiság, józan ész és a figyelem. Ezekből fakadt minden, ami később tudományos módszerré formálódott.
Kontrollcsoport a középkorban
A Biblia egyik történetében Dánielt több társával együtt Babilonba deportálják Nabukodonozor seregei. A babiloni király udvarában Dániel visszautasítja a királyi ételeket és csak zöldségféléket fogad el, erősködve, hogy ezzel jobb fizikai és szellemi állapotban tudja tartani katonáit. Javaslatára két táborra osztják a harcosokat, akiknek egy része hús és bor helyett zöldséggel és vízzel próbál formába kerülni. Tíz nap elteltével a zöldségevők frissebbnek, életerősebbnek tűnnek a többieknél. Nabukodonozor király végül enged az eredménynek, de az előadás szempontjából nem is ez a lényeg...Mondhatjuk, hogy az egyik első klinikai vizsgálatnak lehettünk a tanúi, igaz, nem valami szigorú vizsgálat ez, de mégis megjelenik benne egy fontos innováció: két csoport, különböző beavatkozás, megfigyelés. Egyfajta primitív kontrollcsoportos szemlélet.
A középkorban az orvostudománynak állócsillagai voltak, pl. Galgénosz, aki hosszú ideig vitathatatlan tekintély volt. Csak kevesen merték megkérdőjelezni a hagyományos nézeteket. Később már akadtak orvosok, akik előremozdították a tudományt, például Ambroise Paré (16.század), a francia hadisebész, a modern sebészet atyja, egy esetben csak azért próbált ki egy új sebkezelési módszert, mert elfogyott az olaj (az akkori szokás szerint a sebeket kiégették, hogy megakadályozzák az elfertőződést). Az ő történetében a kényszer szülte a találékonyságot, és meglepetésére az új keverék — olaj helyett tojássárgájából, rózsaolajból és terpentinből állt — jobban működött, mint a régi. Néha így halad előre a világ: nem azért, mert jobban tudjuk, hanem mert merünk mást tenni, merünk kísérletezni.
Első valódi klinikai vizsgálat a 18. században
Mint megtudtam, az első, dokumentált klinikai vizsgálat a 18. században élő James Lind nevéhez fűződik. A skorbutban szenvedő matrózok között különféle étrendeket próbált ki, és rájött: a citrusfélék segítenek. Ezt ma már banálisan egyszerűnek tűnik kimondani, de akkor ez egy forradalmi felismerés volt. Mégis több évtized kellett ahhoz, hogy a haditengerészet hivatalosan is bevezesse a citromlé használatát (már csak azért is, mert akkoriban ez elég drága mulatság volt). Később lime-ot használtak, az akkoriban olcsóbb volt. Elgondolkodtat, hogy ez mennyire jellemző ma is: az ismeret és a hathatós cselekvés között sokszor milyen hosszú idő telik el.
Az ipari forradalom idején a tudomány és a technológia fejlődése soha nem látott lendületet kapott, de az emberi test ekkor még gyakran csupán eszköz volt a haladás szolgálatában. A gyárakban dolgozók, a bányákba küldött gyermekek vagy épp a kezdetleges orvosi beavatkozások alanyai ritkán kapták meg azt a védelmet vagy figyelmet, amit ma természetesnek tartunk.
A huszadik század szélsőségei
Ahogyan az előadást hallgattam egyre világosabbá vált, milyen hosszú és sokszor rögös út vezetett a mai, szabályozott, etikus gyógyszervizsgálatokig. És milyen fontos, hogy ezt az utat ne csak értsük, hanem emlékezzünk is rá.
A 20. század sötét eseményei örökre megváltoztatták, hogyan gondolkodunk az orvosi kutatásról. Az emberkísérlet szó máig fájó történeteket idéz: csecsemők szándékos megfertőzése a „nagyobb jó” nevében, foglyokkal végzett kísérletek a beleegyezésük nélkül, vagy a koncentrációs táborokban elkövetett szörnyűségek, ahol az emberi méltóságot teljesen figyelmen kívül hagyták. Kevesen tudják, hogy a második világháború alatt Japánban is folytak hasonlóan brutális emberkísérletek: a 731-es egység több ezer foglyon végzett élve boncolásokat, fertőzéses kísérleteket és fagyasztásos teszteket – minden etikai vagy emberi szempont mellőzésével.
A második világháború náci orvosai által végzett tevékenységeit tárgyalta az ún. „nürnbergi orvosper”, amely során a per anyagának alátámasztásához kellett egy az emberi méltóságot figyelemebe vevő szabályrendszer, mivel a hippokratészi kötelezettséget nem találták elegendőnek az orvosi kísérletek alanyainak védelmében. 1947-ben ez alapján hozták létre a kísérleti alanyok emberi jogainak védelmét szolgáló Nürnbergi Kódexet. Leo Alexander tíz pontjával, amely először fogalmazta meg világosan: a kutatás csakis önkéntes, teljes körű tájékoztatáson alapuló beleegyezéssel, az ember biztonságát maximálisan szem előtt tartva történhet. Ez örökre megváltoztatta az embereken végzett orvosi kísérletek gyakorlatát, azok elvárásait és megítélését.
módszertani fejlődés
Miközben az etikai elvek formálódni kezdtek, a tudományos módszertan is fejlődött. A '40-es években jelentek meg az első igazán kontrollált vizsgálatok. A Patulin-teszt, amelyet megfázásos betegek körében végeztek, az első kettős vak vizsgálatként vonult be a történelembe. Nem sokkal később, 1946-ban a sztreptomicin, egy tuberkulózis kezelésére használt antibiotikum, vizsgálatában már randomizálással dolgoztak. Ez azóta is a klinikai vizsgálatok aranyszabványa lett.
A kontrollált vizsgálat olyan kutatási módszer, ahol a kísérleti csoportot (amely megkapja a vizsgált kezelést) összehasonlítják egy kontrollcsoporttal (amely placebo kezelést vagy standard kezelést kap), hogy objektíven értékeljék a kezelés hatékonyságát.
A kettős vak módszer azt jelenti, hogy sem a betegek, sem az orvosok nem tudják, ki kapja a valódi gyógyszert és ki a placebót, ami kizárja a szubjektív torzításokat.
A randomizálás pedig a résztvevők véletlenszerű besorolását jelenti a csoportokba, ami biztosítja, hogy a csoportok összetétele hasonló legyen, és ne befolyásolják a külső tényezők az eredményeket - ezzel együtt ez a módszer képes megbízható bizonyítékot szolgáltatni arról, hogy egy kezelés valóban hatásos-e.
Globális etikai alapelvek: Helsinki Nyilatkozat
Az 1960-as évekre viszont már nemcsak módszertani és jogi, hanem globális etikai alapelvek is születtek. A Helsinki Nyilatkozat 1964-ben az orvosi kutatás világszintű erkölcsi iránytűje lett. Kimondta, hogy a kutatás célja soha nem írhatja felül az egyén jogait, és hogy a résztvevők megfelelő tájékoztatást, biztonságot és megbecsülést érdemelnek.
A 20. század végére végül megszületett a Helyes Klinikai Gyakorlat (Good Clinical Practice, vagy GCP), amely tizenhárom alapelvet fogalmaz meg a klinikai vizsgálatok lebonyolítására. Ez a szabálygyűjtemény nemcsak a kutatók, hanem a betegek védelme érdekében is jött létre. Etika, beleegyezés, adatvédelem, minőségbiztosítás, az orvos felelőssége, mind-mind olyan pont, amely ma már természetesnek tűnhet, de nem volt mindig az. Ezek mögött múltbéli hibák, tragédiák és tanulságok állnak.
|
A Helyes Klinikai Gyakorlat (GCP) tizenhárom alapelve:
|
|---|
Jelen és jövő
A 21. században új kihívások érkeztek. Megjelentek a biotechnológiai készítmények, génalapú terápiák, mesterséges intelligencián alapuló elemzések. Már nem egyszerűen "gyógyszerekről" beszélünk, hanem összetett biológiai rendszerekről, amelyek működéséhez a statisztikán túl rendszerszintű gondolkodást is igénylünk. A pandémia idején például a világ szeme láttára zajlottak klinikai vizsgálatok, és sokan akkor értették meg először, mit is jelent részt venni egy ilyen folyamatban.
Ma a kutatás már nem pusztán azt kérdezi: „hatásos-e a szer?”, hanem azt is: „kinek, mikor, milyen körülmények között, milyen életminőség mellett, és milyen hosszú távú hatásokkal?” És talán ez az egyik legfontosabb változás: az adatok mögött újra és újra észrevesszük az embert. A beteget, aki remél. A hozzátartozót, aki aggódik. Az orvost, aki kockázatot vállal. És a kutatót, aki új kérdéseket tesz fel.
Készítettünk egy ingyenesen letölthető tájékoztatót a témában, kifejezetten a pácienseknek és családtagjaiknak, ami:
segít megérteni, hogyan működnek a klinikai vizsgálatok forrásként szolgál azoknak, akik orvosuk javaslatára egy ilyen lehetőséget mérlegelnek bemutatja, hogyan lehet tájékozódni, és milyen szempontokat érdemes figyelembe venni a döntésnél
Töltsd le ide kattintva: Mi a klinikai vizsgálat?
Tóth Icó, Geyer Krisztina 2025.06.24.
A borítókép forrása: freepik.com