fbpx Pásztor Édua | Mályvavirág Alapítvány

Ahogyan a történetem kezdődött: Értékesítőként dolgoztam egy autókereskedésben, egy férj állt mellettem, és egy gyönyörű gyermek anyukája voltam. A gazdasági válság kihatott az autókereskedelemre is. A létszámleépítés miatt egyik pillanatról a másikra elveszítettem a munkámat. Nagyon nehezen tudtam feldolgozni, testileg, lelkileg egyaránt. 2009 májusában elkezdtem furcsán érezni magam. Korábban nem volt betegségtudatom, hisz talán még beteg sem voltam soha. Egy megfogalmazhatatlan, furcsa érzés kerített hatalmába. Betegséget éreztem, ezt felerősítette az is, hogy tompa fájdalmaim voltak az alhasam területén, valamint rendszertelen lett a menzeszem. Tüneteim miatt felkerestem a nőgyógyászomat, akinél a gyermekemet szültem. A vizsgálat után az orvosom azt mondta, nyugodjak meg, nincs semmi probléma, egy kicsi gyulladást lát, ezért felírt egy gyógyszert. Sajnos, ultrahanggal nem vizsgált meg, csak manuálisan, illetve levett egy citológiát. Elkezdtem szedni a gyógyszereket, de nem lettem jobban. Teltek a hetek-hónapok, a betegségérzetem egyre csak fokozódott, alhasi fájdalmaim még erősebbek lettek, a menzeszem teljesen rendszertelenné vált. Visszamentem az orvosomhoz, aki újra megvizsgált, továbbra is gyulladást diagnosztizált, kérte, szedjem tovább a korábban felírt gyógyszereket. Ekkor sem történt semmilyen képalkotó vizsgálat. Én bíztam az orvosomban és a tudásában, így újra elvesztegettem két hetet, mikor már annyira rosszul éreztem magam, hogy úgy döntöttem, elmegyek egy magánorvoshoz, akinek tökéletesen felszerelt rendelője volt. A manuális vizsgálatnál rögtön kiderült, hogy valami nagy baj van, a méhnyakam teljesen el volt vékonyodva, az orvos keze a vizsgálat után nagyon véres lett. Azt mondta akkor, úgy gondolja, nagyobb a baj, mint egy gyulladás, de nem mondta ki mire gondolt. Másnap reggelre kiírt egy konizációt, ezért befeküdtem a kórházba. Ameddig a konizáció eredményét vártuk, készítettek egy MRI felvételt is. Mindkét vizsgálat eredménye igazolta, hogy előrehaladott 2B stádiumú méhnyakrákom van.

Hogyan éreztem magam a diagnózis után: A doktor úr behívott az orvosi szobájába, ahol egyből nagyon megijedtem, mert láttam az arcán, hogy baj van. Összeomlottam, magam alá kerültem, mikor meghallottam a diagnózisomat.  A vizsgáló orvos elmondta, hogy nem tud segíteni, nem tud megműteni, mert abban a kórházban nincsenek meg a feltételek ahhoz, hogy ezt a nagyműtétet el lehessen végezni. A kezemet mégsem engedte el, mindenben segítségemre volt, szívén viselte a sorsomat. A mai napig mérhetetlen szeretettel gondolok rá. A segítségével már másnap reggel egy budapesti kórházban voltam a professzor úrnál, aki, miután megvizsgált, őszintén elmondta, hogy nagyon nagy a baj. Arra kért, menjek haza a családomhoz és éljek meg minden pillanatot a műtét előtti utolsó hétvégén. Próbáljak elbúcsúzni a családomtól, mert nem biztos, hogy menthető az életem. Fel kell, hogy nyisson, és akkor lesz két opció. Amennyiben rövid lesz a műtét, akkor az azt jelenti, hogy nem fognak tudni segíteni, ha hosszú, akkor megmentik az életemet. Ennek tudatában botorkáltam ki a kórházból. Olyan sokkba kerültem, hogy a családommal két napig kerestük az autómat, mert nem emlékeztem arra, hogy hol parkoltam le. 

Egy hétfői napra voltam előjegyezve műtétre, ami pont a születésnapomra esett, a műtétem napján lettem 34 éves. Amikor felébredtem, a doktor úr ott állt az ágyamnál, én nem kérdeztem, megfogta a kezemet, rám nézett és azt mondta: „Édua, hosszú volt a műtét, nagyon hosszú, hét óra „

Hogyan mondtam el a családomnak és a barátaimnak: Miután az orvos közölte a diagnózisomat, még a kórházból felhívtam a férjemet és a szüleimet. Rettenetesen sírtam, csak úgy forgott velem a világ. A kisfiamnak nem beszéltem róla, mert még nagyon kicsi volt, én csak arra tudtam gondolni, hogy nekem fel kell őt nevelnem. A külföldön élő testvéremnek édesapám mondta el. Ő volt az, aki olyan messziről ugyan, de a leginkább tudta tartani bennem a lelket. A baráti társaságból csak két barátnőm tudott róla, akik egyből a hír hallatán azt kérdezték „Édua, ki lesz veled a műtétnél”? Mindketten ott voltak, és végigvárták a 7 órát.

Milyen kezeléseim voltak: A műtét közben kaptam belső sugárkezelést, melyről a beavatkozás előtt az orvosom részletes felvilágosítást adott, így beleegyeztem. A műtét után már nem kaptam semmilyen utókezelést.

Hogyan éreztem magam a kezelések után: Pár nappal a műtét után felhívott az orvosom és úgy fogalmazott: „Édua, nagyon nagy a baj, a szövettan azt mutatja, hogy a daganat mégis betört a méhtestbe, újra meg kell műtenünk és el kell távolítanunk a méhét”. Ekkor azt éreztem, ha lehetőségem lenne, gondolkodás nélkül kiugranék a kórház 2. emeleti ablakából.  A műtétem miatt még erős fájdalmaim voltak, és úgy éreztem, nem bírnám ki még egyszer az operációt, sem fizikailag, sem lelkileg. Elmondtam a doktor úrnak, hogy nem akarom a műtétet, mert nem tudom még egyszer végigcsinálni. Ekkor az orvosom a szemembe nézett, őszintén elmondta, hogy ha nem műtenek meg, akkor biztosan meg fogok halni. Emlékszem, ez a beszélgetés egy pénteki napon történt. Rettenetes állapotba kerültem, az orvosom is látta, hogy ha nem szedem össze magam valamelyest a hétfői műtétig, akkor biztosan nem fogom túlélni. Azt tanácsolták, menjek haza a hétvégére, legyek a családommal és töltődjek belőlük, hogy a hétfői műtétre sor kerülhessen. 

Ekkor megtörtént a csoda, miközben pakoltam, valaki szinte feltépte az ajtót és a nyakamba ugrott, azt kiabálta, Édua, nem lesz műtét, Édua, nem lesz műtét. Mikor elengedett a szorításból láttam meg, hogy a főorvos úr áll ott előttem. Elmondta, hogy összecserélték a leletemet a patológián, és minden a legnagyobb rendben van. Emlékszem, együtt sírtunk az orvosommal. 

A műtét után lassú volt a felépülésem, a beavatkozásnak köszönhetően megváltozott működések (mellyel nem mindig szembesítik az embert,) igencsak megnehezítik a gyógyulást.

Mi volt a legnehezebb? Elfogadni azt, hogy meghalhatok. Az egész betegutamat végigkísérték a mélységek, a hullámvölgyek. Voltak pillanatok, mikor nem akartam élni, édesanyám és a testvérem órákig próbáltak velem beszélni, igyekeztek megnyugtatni, de azt éreztem, hogy felesleges, mert, ha engem betolnak, nem fogok onnan kijönni. A másik nagyon nehéz dolog számomra a nőiesség elvesztésétől való félelmem, mert nem csak a szerveimhez és az életemhez ragaszkodtam, hanem fontos volt, hogy a nőiességemet meg tudjam őrizni. Tudom, hogy nem mindenki gondolkozik így, hisz az életben maradás a legfontosabb, én a műtét előtt is könyörögtem az orvosoknak, hogy amennyiben lehetséges, mentsék meg a szerveimet. 

Hogyan segítettem magamnak: A műtét után próbáltam a betegségemről olvasni. Így találtam a Mályvavirág Alapítványra, akiktől a legtöbb segítséget kaptam. Megnyugtatott, hogy másnak is vannak ilyen problémái, hogy nem vagyok egyedül. Biztatást kaptam a közösségtől, amiért nagyon hálás vagyok. Hiába mondja el az ember a problémáit a barátnőjének vagy a családjának, igazán csak az értheti meg, aki ebben benne van vagy volt. Ez a betegség arra is ráébreszt, hogy kik vannak igazán melletted, kik azok, akik szeretnek, és kik azok, akikre a bajban is számíthatsz. A műtétre a szüleim és a férjem nem mertek feljönni, csak a műtétet követő napon érkeztek. Mikor kitoltak a műtőből, két barátnőm állt mellettem, és fogták a kezemet. Az egyik barátnőm a férjével, a másik pedig az anyósával. Nem kértem őket, maguktól, önzetlenül megtették. Soha nem tudtam nekik megköszönni a támogatásukat, ezúton szeretném megköszönni nekik.

Hol tartok most: Nagyon nehéz utat jártam be. Megtanultam elfogadni és szeretni, főleg saját magam. Rájöttem, hogy korábban, még a betegség előtt, nem szerettem magam igazán. Számomra mindig az volt a legfontosabb, hogy a körülöttem élőknek segítsek, mindenkinek jó legyen, és mindenkinek meg tudjak felelni. Ha bánatos voltam, soha nem ástam mélyebbre, nem néztem meg, mi lehet az oka a rossz kedvemnek, legyintettem, arra gondoltam, majd biztosan elmúlik. Azt gondolom, sőt, mára már tudom is, hogy ha a lelkünk beteg, rövid időn belül a test is megbetegszik. Mostanra úgy érzem, hogy szép lassan a helyére kerültek a dolgok, és újra boldognak, teljes értékűnek érzem magam.

Mi lenne az, amit szeretnék, hogy más nők tudjanak: Szeretném, hogy figyeljenek oda magukra a nők. Bármilyen kis elváltozást észlelnek magukon, azonnal menjenek orvoshoz. Ha úgy érzik, hogy nem kaptak megnyugtató választ, ne féljenek felkeresni egy olyan orvost, akiben maximálisan meg tudnak bízni. Nagyon fontos, hogy ne féljünk kérdezni! Természetesen a szűrővizsgálatok fontosságát nem lehet elégszer hangsúlyozni. 

Hogyan segítek másoknak: Úgy érzem, hogy a rehabilitációban nagyon sokat, sőt a legtöbbet a Mályvavirág Alapítványnak köszönhetek. Ezért nem volt kérdés, hogy amint lehetőségem adódik, Egerben elvállalom a Mályvavirág Pont vezetését. Helyben igyekszem segíteni az érintetteket. Illetve nagy álmom, hogy szeretnék középiskolásoknak egy Road Show jellegű felvilágosító előadás-sorozatot tartani, a HPV vírus okozta megbetegedésekről és a HPV oltás fontosságáról. Az egyetemen, ahol dolgozom, nagyon sok hallgató van, rendszeresen beszélek nekik a prevencióról.