fbpx Baglyas Zsuzsa | Mályvavirág Alapítvány

Ahogyan a történetem kezdődött: Épp életem egyik legszebb időszakát éltem, hiszen egy friss és boldog párkapcsolat kapujában álltam, kívánni se tudtam volna szebbet. Azon a nyáron végigjártam minden szűrővizsgálatot, mert úgy éreztük, elég mély a kapcsolatunk ahhoz, hogy közös gyermeket vállaljunk. Soha nem fogom elfelejteni azt a szeptember 13-i dátumot. A vizsgálat után megkérdeztem a doktor urat, mit ajánl a negyvenhez közeli hölgyeknek, mit csináljanak, milyen vizsgálatokat végezzenek el, ha családot szeretnének? Ekkor a doktor úr viccesen azt felelte, minden rendben van, akár már ma este nekiállhatnak a családtervezésnek.

Mielőtt letelt volna a három hét,megjött az eredményem postán, tudtam, hogy a boríték nem egy jó eredményt rejt magában. Sajnos a női megérzésem beigazolódott, a levélben azt olvastam, hogy sürgősen keressem fel a rendelőintézetet. Természetesen másnap már az orvosnál voltam, a várakozás percei óráknak tűntek. Egy számomra idegen orvos elmondta, hogy szükséges elvégezni egy beavatkozást,a konizációt, amire pár héten belül már sort is kerítenek. Minden olyan gyorsan történt, szeptember 13-án volt a szűrés, október 18-án volt a konizáció. Lévén, hogy nem tudtam azt megvárni, hogy Tatabányáról elküldjék az eredményt az orvosnak Komáromba, október végén saját magam mentem el érte. Őszinte leszek, nem mertem kinyitni. Az utat végig kellett vezetnem egyedül, mert Laci, a párom nem tudott elkísérni, mert nálunk volt az előző házasságából született kisfia, aki velünk töltötte az őszi szünetet. Csak a házunk előtt néztem meg a konizáció eredményét, s amikor beléptem, Laci rámnézett és tudta, hogy nem lesz jó hír, amit hallani fog.

Hogyan éreztem magam a diagnózis után? Igazából villámcsapásként ért, amikor közölték a diagnózist, ugyanakkor fel sem merült bennem, hogy meghalhatok. Ha azt mondom, hogy család, ha azt mondom, hogy támogató társ, akkor az egyenlő az erővel. Sosem felejtem el Laci mondatait, „Zsuzsi, mi a következő lépés”? Ez erőt adott nekem, így én megkerestem a következő lépést.

Felvettem a kapcsolatot egy érintett lánnyal, igaz,ő nem méhnyakrákban, hanem mellrákban volt érintett, mégis pillanatok alatt megkaptam az első igazán nagy segítséget, mely a későbbi gyógyulásomhoz vezetett. Azt tanácsolta, keressem meg a Mályvavirág Alapítványt, ezzel együtt Tóth Icót. A kapcsolat pillanatok alatt létrejött, amelyre ezekben a percekben, napokban nagy szükségem volt. Éreztem, hogy addig, ameddig nem tudok valakivel érdemben beszélni, szükségem van segítségre. Ekkor kezdtem el érintettekkel beszélgetni, segítséget kaptam tőlük, bármit kérdezhettem, soha semmi nem volt tabu, elmondhattam a félelmeimet, sorra jöttek a jó tanácsok, az ötletek és ami a legfontosabb, orvost is ajánlottak. Az Alapítvány és az érintettek segítségével jutottam el a doktor úrhoz, akit én egyszerűen „ Félistennek” hívok azóta is.

Összeszedtem a bátorságomat, igaz félig sírva, tele bizonytalansággal felhívtam a doktor urat. Már az első pillanatban nagyon kedves volt. Ezután hirtelen felgyorsultak az események, a következő hétfőre már kaptam is időpontot hozzá. Tudom, hogy az életemet az alapítványnak és a doktor úrnak köszönhetem.

Hogyan mondtam el a családomnak és a barátaimnak? Lórántot, Laci első házasságából született kisfiát hazavittük édesanyjához, hogy nyugodtan, érzéseinket vállalva beszéljük meg a kialakult helyzetet. Édesanyám nagyon erősen, reményt sugárzóan fogadta a diagnózisom bejelentését, egy percig nem éreztem azt, hogy a műtét ne sikerülhetne, és a rákban meghalhatnék.Gyermekkorom alapműve Székely Éva könyve, ennek szemléletében nőttem fel. Édesanyám is sokszor mondta, hogy „sírni csak a győztesnek szabad” ! Laci sportmúltja is nagyon sokat segített. Soha nem engedte azt, hogy túlgondoljam a dolgokat, egyszerűen mindig arra figyeltünk, hogy „mi a következő lépés”, és mi tényleg mindig csak erre koncentráltunk, sose többre. Ha elhatalmasodott rajtam az aggódás, a jövőtől való félelem, vagy csak egyszerűen kezdtem a dolgokat túlgondolni, Laci visszahúzott a realitások talajára. A távolabbi barátaimnak nem igazán mondtam el a diagnózist és az azt követő műtétem, a mai napig nagyon kevesen tudják , hogy min estem át. A műtét után elég korán visszamentem dolgozni, sokan most csodálkoznak rá milyen beteg voltam. Tavaly volt egy általános iskolai osztálytalálkozóm, ott elmeséltem , hogy mi történt velem 2017 őszén, nagyon meglepődtek rajta. A varratszedés napja is emlékezetes volt számunkra, akkor készülődtünk az első közös karácsonyunkra Lacival. Egy fiatal kapcsolat, túl-pár nehéz lépésen.

Milyen kezeléseim voltak? Szerencsésnek vélem magam, egy kiterjesztett nagy műtét elegendő volt, nem kaptam sem kemoterápiát, sem sugárterápiát.

Hogyan éreztem magam a kezelések után? A műtét után szerettem volna, nagyon hamar ugyanazt az életet élni, amilyet előtte, de el kellett fogadnom, hogy soha nem lesz már olyan, mint korábban. Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy mit kaptam a ráktól, egyszerűen azt válaszolom: megtanultam hálásnak lenni. Hálás lenni mindazért, ami eddig természetes volt. Nem természetes elmenni pisilni, nem természetes elmenni nagyvécére, nem természetes a szexualitás. Ugyanakkor hálás vagyok azért, hogy reggel felkelek, és boldog lehetek, mérhetetlen hálát érzek azért, hogy élek. Édesanyám és Laci mellett nagyon sok erőt adott Laci kisfia aki akkor 8 éves volt. Azt mondta az anyukája neki, amikor a kórházba kerültem, hogy valami baj van a pocakommal. Mikor meglátogattak a legszebb pillanat az volt, mikor az ügyeletes nővér köszönt Lórántnak, mire Lóránt „ te ismersz engem” Persze, láttam az éjjeliszekrényén azt a szép rajzot, és Zsuzsi elmondta, hogy te készítetted. Akkor abban a pillanatban, ahogyan Lóránt rám nézett, láttam a szemében a szeretetét és a büszkeséget. Nekem Laci kisfia igazi ajándék az életemben. Természetesen az a rajz azóta is velem van.

Mi volt a legnehezebb? Sajnos nekem radikális Wertheim műtétem volt, mert a daganat elhelyezkedése és mérete nem tette lehetővé a Wertheim art műtétet, amelynél megmaradhat a méhtest. Így elveszítettem a méhemet és a petefészkeimet. Felmerült a kérdés bennem, hogy vajon innentől nő vagyok-e, még? Mert a mi kultúránkban a nő kívül - belül is nő. Mindeközben nagyon nehéz volt megélni a sok abortuszt ott az osztályon. Azok a hölgyek „önként” befeküdtek, elvetetni a magzatukat. Szívem szerint megkérdeztem volna tőlük, hogy „ te tudod milyen szerencsés vagy”? Nekem az az álom soha nem fog teljesülni, hogy Lacival közös gyermekünk legyen.

Hogyan segítettem magamnak? Az első és legfontosabb, hogy elengedtem a kérdéseket. Egyszerűen nincs kérdés. Van rák előtt, és van a rák után. Ami nagyon nehéz, hogy a nők nagy része nem meri kimondani, hogy rák. Általában a daganat szó az, amivel kifejezik a betegségüket, de ez nem daganat, hanem ez a RÁK. Ki kell mondani, mert ha kimondjuk, hogy rákos vagyok, rákos voltam, (tudom ez rosszul hangzik), kaphatunk egy második esélyt az életre.

Az is nagy segítségemre volt, hogy kialakult bennem egy tartás, hogy nem hagyom el magam. Tartást adott a friss kapcsolat, tartást adott Édesanyám. Sokszor gondoltam a születésemre is, ugyanis 6 hónapra születtem 90 dekával, nem sok eséllyel indultam az életnek, de megugrottam,s ha akkor, 1978-ban sikerült a koraszülöttségemet túlélni, akkor nehogy már a rák legyőzzön! Nagyon fontos az is, hogy legyen egy támogató környezet, mert ha az nincs, akkor az ember nagyon el tud veszni. Ez egy csapatmunka, csapat nélkül nem megy. Megtanultam azt, hogy a halál az élet része. Ezt egy rákos betegnek nagyon nehéz elfogadni, és lehet, hogy az élet része, csak az nem mindegy, hogy mikor.

Hol tartok most? Édesanyám közeli elvesztése nagyon megviselt, de törekszem a neki megígértek szerint élni, és továbbvinni az ő értékrendjét, roppant bölcs , emberi élethez való hozzáállását. Most a helyemen vagyok, boldog vagyok, nagyon boldog. Sokat gondolok a béranyaságra, próbálok utat törni ebbe az irányba. Szeretném, ha a béranyaságot rendeznék Magyarországon. Természetesen nem csak a rákon átesett hölgyek érdekében lenne erre nagy szükség. Ha lenne 3 kívánságom, ez lenne mind a három.

Mi lenne az, amit szeretnék, hogy más nők tudjanak: Szeretném, ha mindenki tudná, mennyire fontosak a szűrővizsgálatok, hogy a nők eljárnának a szűrővizsgálatokra. Arra buzdítok mindenkit, hogy jelöljön ki magának egy hónapot, amikor tudja, hogy magával, csakis magával foglalkozik. Nagyon sok érintett volt a kórházi osztályon, akik elmesélték, hogy már négy-öt éve nem voltak szűrésen. Nekem csupán egy maradt ki, és ez is egy csacskaság miatt. Sokáig dühös voltam magamra, hogy miért nem mentem el. Mára már megtanultam a családomtól, nincs ilyen, hogy mi lett volna,ha...

Hogyan segítek másoknak? Közvetlenül a műtét után, amikor jobban lettem, elkezdtem segíteni. Megfigyeltem, hogy keddenként fekszenek be a műtétre váró lányok az osztályra. Amint elfoglalták a kórtermeiket, valamint igény volt rám, indultam, hogy átadhassam a tapasztalataimat. Nekem is volt olyan, aki várt, és nagyon sokat segített az, hogy tudtam, mire számítsak.

Merem vállalni a betegségemet, és segítek azzal ,ahogyan élek, hogy mindenki lássa, van élet a rák után. A rák türelemre és alázatra tanított engem is.