Ahogy a történetem kezdődött:
Családi érintettség okán rendszeresen jártam nőgyógyászati szűrésre, valamint mammográfiai vizsgálatra. Mindig rendben találtak mindent, soha semmilyen eltérés nem mutatkozott az eredményeimben. Kizárólag a szülés után kialakult méhszájseb volt az, amit láttak, de az akkori orvosom, (majd egy későbbi is) azt mondta, „nincs vele teendő”. Majd 15 év elteltével egy rutin szűrővizsgálat alkalmával, rossz lett a citológiai eredményem, (az akkori értékelés szerint: P3) ami erős gyulladást jelzett. Három hónap múlva, megismételve a vizsgálatot, már P4 szerepelt a leletemen, valamint rákgyanús sejtek jelenléte igazolódott. Ezért elvégeztek egy konizációs műtétet melynek a szövettani eredménye rossz lett.
Hogyan éreztem magam a diagnózis után:
Sokkolt a hír, hiszen azt gondoltam, hogy a konizációval megoldódik minden. Az orvosom éppen szabadságon volt, ezért egy helyettesítő doktor mondta el a diagnózist, és azt is, hogy egy nagyműtét vár rám. Fel sem fogtam abban a pillanatban azt, amit hallok. Kitántorogtam az orvosi szobából, hosszú ideig ültem a kórház folyosóján, a gyomrom görcsben volt, és kavarogtak bennem a gondolatok. Előszőr az járt a fejemben, hogy ez nem lehetséges, nem is voltak tüneteim. A következő pillanatban visszatértem a realitás talajára, hiszen a kezemben tartottam a leletemet. Rengeteg kérdés merült fel. – Mi az a méhnyakrák, mi lesz velem és a családommal, az éppen kamasz lányommal?
Hogyan mondtam el a családomnak és a barátaimnak:
A családomban több daganatos betegségben érintett személy van, ezért nem titkoltam, őszinte voltam, hiszen ők pontosan tudták, min megyek keresztül. Rengeteg dologban bizonytalanságot éreztem, ezért jó és megnyugtató volt megbeszélni velük a következő lépést. A párom mindvégig mellettem állt, mindenben támogatott. Két gyermekkori barátnőm külföldön él, megszervezték, hogy meglátogassanak a kórházban a műtét után. Mikor kiderült, hogy véradókat kell toboroznom a műtéthez, a munkahelyemen több kollégám elment vért adni. Számomra nagyon sokat jelentett ez a fajta odafigyelés, törődés. Mindvégig töltekezni tudtam ezekből, fizikailag, érzelmileg egyaránt.
Milyen kezeléseim voltak:
Radikális Wertheim műtétem volt, további kezelésre nem volt szükségem, csak szoros megfigyelésre.
Hogyan éreztem magam a kezelések után:
A konizációs műtét és a nagyműtét közötti időszakban sokszor bizonytalan voltam, mert a vizsgálatok nem mindig mutattak azonos eredményt. Amikor sikerült megtalálnom azt az orvost, akiben úgy éreztem, maximálisan meg tudok bízni, megnyugodtam. Miután kitűztük a műtét időpontját, többé már nem volt kérdés az, hogy végig csinálom, és meggyógyulok.
Mi volt a legnehezebb:
A legnehezebb számomra a megváltozott testi funkciók elfogadása volt. A legrosszabb időszak egy héttel a műtét után jött el, amikor kivették a katétert, és kiderült, hogy nem tudok pisilni. Ez volt a legmélyebb pont a betegutam alatt. Mindvégig tudtam, erősnek kell lennem, nem engedhetem meg magamnak azt, hogy belesüllyedjek az önsajnálatba. Biztos voltam abban, hogy meg akarok gyógyulni, rendbe szeretnék jönni. Ehhez nagyban hozzájárult egy könyv, egy sorstárs („Tóth Icó, a Mályvavirág Alapítvány elnöke” a szerk.) tollából íródott könyv, a "Minden anyuka meggyógyul". Párom meglepett vele, így már a kórházban olvasgattam, sok erőt tudtam meríteni belőle, oldalról oldalra rácsodálkozva, hogy nekem is pont ugyanez a problémám, ugyanazok a dolgok okoznak nehézséget. Akkor ott megerősítette bennem azt az érzést, hogy igenis van kiút, van élet a műtét után!
A kórházi önkatéterezés után emlékszem, arra a pillanatra, amikor otthon először sikerült pár csepp vizeletet önállóan kipréselnem, ez volt „új életem” első igazi, örömkönnyes boldog pillanata.
Hogyan segítettem magamnak:
Két hétig voltam kórházban, majd másfél hónapot töltöttem otthon. Azt hiszem, az ismételt munkába állás igazi gyógyír volt számomra. Elvégeztem egy intimtorna - tanfolyamot, valamint rendszeresen jártam „Mályva” tornára, amely célzottan a hasonló hasi műtéten átesett nők számára jött létre, imádtam, sokat segített a gyógyulásomban. Miután elég erőt éreztem magamban, megpróbáltam a betegség lelki okait is megkeresni magamban. Tudom, ezzel még van dolgom.
Sokszor gondolok arra, hogy milyen szerencsés vagyok, hiszen részese lehetek a gyermekem további életének, megihatok egy finom tejeskávét, belefeledkezhetek egy jó zenébe, vagy könyvbe, élvezhetem a nap melegét, a természet illatát, egyszóval mindent, amire azt mondjuk ÉLET!
Hol tartok most:
Hat év telt el a műtétem óta. Nem változott meg gyökeresen az életem, nem vett más irányt, tulajdonképpen "visszatértem". Folytattam tovább ott, ahol tartottam, csak kicsit másképp. Megtanultam elengedni dolgokat, és még jobban észrevenni az apró csodákat.
Egy apró „csoda” érkezett is hozzánk, kislányom időközben nő, - anya lett, született egy tündéri kis unokám! Most ő a középpont!
Mi lenne az, amit szeretnék, hogy más nők tudjanak:
Egyrészt szeretnék „hiteles példa” lenni azoknak a nőknek, akiknek szembesülniük kell ezzel a betegséggel, vagy bármilyen nőgyógyászati daganatos betegséggel, mert mindig a saját példa a leghitelesebb. Rajtam kívül, a családom több nőtagja is érintett más nőgyógyászati daganatban, és mindannyian jól vagyunk.
Másrészt fontosnak tartom a rendszeres szűrést, a korai diagnózis életet menthet.
Merjünk önzőek lenni, legyünk fontosak saját magunk számára! Ha tehetjük, egy megterhelő nap után töltsünk egy kis időt olyan dologgal, ami feltölt bennünket. Én a festésben találtam meg a nyugalmat, igazán kikapcsol, és le tudja vezetni a feszültséget.
Hogyan segítek másoknak:
Legfőképpen a személyes találkozás erejében hiszek, amely nekem is rengeteget segített a felépülésem alatt. A Mályvavirág Alapítvány klub estéket szervez érintettek részére, immáron több, mint 5 éve. Már az első budapesti találkozó annyira feltöltött, hogy azóta sem hagytam ki ezeket az alkalmakat. Három éve én is részt veszek a szervezésben. Egy-egy előadással, szakemberek meghívásával igyekszünk a testi-lelki gyógyulást elősegíteni. Nagyon szeretném, ha mások is megtapasztalnák, hogy a személyes találkozás mennyire sokat jelent!