Ahogyan a történetem kezdődött: 2013-ban egy pénzügyi tanácsadó cégnél dolgoztam, másodállásban pedig könyveltem. Gyermekeim Pestre jártak gimnáziumba, Panna ekkor töltötte a 15-öt, Kata pedig 17 éves volt. Kifejezetten hajtós életmódot éltem, olyat, melyet az üzleti világ megkövetelt.
Novemberben elmentem a soron következő rákszűrésre. A mintavétel, az ultrahang és a műszeres vizsgálat után az orvosom azt mondta, hogy elváltozást lát, úgy gondolja, hogy baj van. A vizsgálat után, mire felöltöztem, addigra az orvosom egyeztetett egy onkológus orvossal. Professzor úr (az onkológus) éppen külföldön tartózkodott, ezért, hogy ne vesztegessük az időt, elvégeztek egy konizációs beavatkozást, hogy az eredménnyel mehessek az onkológushoz. Jöttek az ünnepek, így a szövettan eredménye csak januárban lett meg. A diagnózist, és azt, hogy milyen műtét vár rám, számomra egy ismeretlen orvos mondta el. Miután időközben mindent elolvastam amit ebben a témában találtam, nem ért nagy meglepetés, a sokkon már túl voltam.
Hogyan éreztem magam a diagnózis után: A kisműtétet altatásban végezték, de közben magamhoz tértem, és hallottam, ahogy a műtétet végző orvos beszél a kollégájával. Így a konizációs műtét alatt én pontosan tudtam a diagnózisomat.
Úgy éreztem, mintha kiléptem volna saját magamból, arra gondoltam, hogy ez nem lehet, ez nem velem történik. Mentem, tettem a dolgomat, dolgoztam, rendeztem a gyerekeket, ügyfelekkel tárgyaltam. Közben a másik énem pedig szorongott, gondolkozott, mi lesz most, hogyan fogom megúszni. Sokat olvastam, keresgéltem a betegséggel kapcsolatban. Tudtam az arányokat, 60-70% nem tűnt rossz eredménynek a gyógyulás szempontjából, de ott volt az a 30% is, akik nem gyógyultak meg, akik belehaltak a betegségbe. Tudom, furcsa lehet, de sokáig úgy éreztem, mintha duplázódott volna a lelkem.
Hogyan mondtam el a családomnak és a barátaimnak: Miután beszéltem az orvosommal, rögtön felhívtam a férjemet, aki egyből azt kérdezte, hogy biztos-e, rögtön elkezdte a miérteket keresni. Butaságnak tartottam, hogy a gyerekeinknek ne mondjuk el. Ugyanakkor szem elött tartottuk, hogy a koruknak megfelelően tájékoztassuk őket, ügyelve arra, hogy az ijedtséget és a félelmünket ne lássák a szemünkben. Kata biológia szakra járt a gimnáziumban, így elég hamar „képbe” került. Miután a családdal átbeszéltük azt, hogy hogyan tovább, természetes volt, hogy a barátainknak is elmondjuk. Mind a családomtól, mind pedig a barátaimtól megkaptam a maximális támogatást. Mindenki ott és abban segített, amiben a leginkább tudott.
Milyen kezeléseim voltak: A radikális Wertheim műtétet 5 kemó, 2 belső és 25 külső sugárterápia követte. Ezt követően még 5, csökkentett erősségű kemoterápiát kaptam. A kezelésim alatt végig biztonságban éreztem magam, hiszen lelkileg és fizikailag is egyaránt felkészültem. Az az orvos, aki elmondta a diagnózisomat, nagyon segítőkész volt, felhívta a figyelmemet az immunerősítésre. Olyan sok vitamint és immunerősítőt szedtem, hogy a műtét után nagyon sokáig nem is voltam beteg.
Hogyan éreztem magam a kezelések után: A műtét után 3 napig a gerincemben volt egy” csövecske”, melyet a műtétnél az érzéstelenítéshez használtak. Ezekben a napokban minden a lehető legjobban alakult, éreztem, hogy napról napra jobban vagyok. Miután kivették, elkezdődött a pokol. Emlékszem azokra az éjszakákra, melyeket végig kínlódtam. Úgy éreztem, ezt ép ésszel nem lehet kibírni. Azt gondoltam nem gyógyulok olyan tempóban, mint korábban. Számomra ez nagyon nehéz időszak volt. Elpanaszoltam az orvosomnak az érzéseimet, és azt mondta, „ez egy nagyon nagy műtét volt, ezért adjak magamnak és a testemnek időt, hogy regenerálódjon”. A beszélgetés után megnyugodtam, hiszen bíztam benne, a gyógyulásomat is nagyban segítette.
Volt egy mély pont, mikor a sugár- és a kemoterápia után, egy napon belenéztem a tükörbe, megdöbbentett a látvány. 18 kg-ot fogytam, ritkult a hajam, az egész lényemet megváltoztatta ez a betegség. Nagyon erősnek kellett lennem, hogy ne omoljak össze, és ne temessen maga alá a látvány és az érzés, ami ebben a pillanatban átfutott rajtam.
Mi volt a legnehezebb? A női szervek kikerülésével sokan úgy érzik, hogy elveszítették nőiességüket, velem sem volt ez máshogy. A vizelési és a székelési inger elvesztése, valamint a szexuális élet megváltozása is igen nagy terhet ró minden műtéten átesett nő számára.
Ilyenkor mindig azt mondják, hogy a türelem a legfontosabb. Ha őszinte szeretnék lenni, nekem ebből volt a legkevesebb.
Hogyan segítettem magamnak: Nem zárkóztam el, nem kezdtem burokban élni. Egy kedves ismerősöm éppen a diplomamunkájához készített interjút, megkérdezte, hogy mesélnék-e a történetemről. Természetesen igent mondtam, utólag rájöttem, ez számomra éppolyan nagy segítség volt, mint neki. Egy évvel később a Marie Claire Magazin több mint tíz oldalas cikket jelentetett meg, a méhnyakrák megelőzés témakörében. A Mályvavirág Alapítvány egy fotózást szervezett a cikkhez, ahol lehetőséget kaptam, hogy részt vegyek. Nagyszerű döntés volt az, hogy igent mondtam, akkor újra nőnek érezhettem magam, ott hittem el újra, hogy valami megmaradt belőlem.
Hol tartok most: Úgy érzem, a helyemen vagyok, bár a munkám tekintetében sokszor gondolok arra, hogy ilyen képesítés mellett talán tarthatnék előrébb is. A kérdés viszont folyamatosan megfogalmazóik bennem, vajon bírnék-e stresszesebb vezetői munkát a jelenlegi egészségi állapotommal?
Mi lenne az, amit szeretnék, hogy más nők tudjanak: Annál a cégnél, ahol akkoriban dolgoztam, foglalkoztunk egészségbiztosítással. Nagyon sok előadást hallgattam a daganatos betegségek témakörében. Soha nem szerettem, sőt kifejezetten utálom azt a mondatot, „hogy a méhnyakrák időben felfedezve közel 100%-ban gyógyítható”. Úgy gondolom, ez a kijelentés eltereli a nők realitásérzékét arról, hogy mit is kell tenniük, az egészségük megőrzésének érdekében.
Úgy hiszem ez egy rendkívül semmitmondó megfogalmazás. Éppen ezért felhívom mindenki figyelmét, hogy a rendszeres szűrővizsgálat az, ami életet menthet. Fontosnak tartom, hogy mindenki odafigyeljen magára, testének legapróbb jelzéseire, lelkivilágának változásaira. Létezik egy olyan mondás, hogy „a test a lélek temploma”, amit komolyan kell vennünk. Tudnunk kell, hogy a testünk nem egy kimeríthetetlen forrás, ami csak úgy a rendelkezésünkre áll. Oda kell figyelnünk rá, észrevenni azt, mikor figyelmeztet. Ahhoz, hogy a testünk kifogástalanul tudjon működni, tudatosan kell megóvnunk és karbantartanunk.
Hogyan segítek másoknak: Ha kérdeznek, tabuk nélkül válaszolok, valamint mesélek a betegségemről. A Mályvavirág Alapítvány oszlopos tagja vagyok, végzettségem kapcsán mind a könyvelési, adózási, valamint a betegállománnyal kapcsolatos kérdésekben is segítséget nyújtok a közösség tagjainak. Prevenciós előadást tartok az Alapítvány felkérésére, ezzel is segítve az embereket, hogy minél több hiteles információhoz jussanak a HPV és a méhnyakrák témájában.