fbpx Lénárd Vivien | Mályvavirág Alapítvány

Ahogyan a történetem kezdődött: 2015-ben kezdtem meg a főiskolai tanulmányaimat, ezért vidékről felköltöztem a fővárosba. Nagyon megszerettem a nagyvárosi életet, így végül itt maradtam. Már az iskolai éveim alatt elkezdtem modellkedni, sok barátra ismerőse tettem szert. Nagyon jól alakultak a dolgaim. Éltem a fiatal, kiegyensúlyozott, egészségtudatos, mindennapjaimat, tervezgettem a jövőm. Megismertem a párom, úgy éreztem sínen van az életem. Sajnos elég hamar, egy nehéz feladatot kaptam az élettől. Meg kellett küzdenem a rákkal. 

Korábban rendszeresen jártam szűrővizsgálatra, egyszer fordult elő, hogy kimaradt nagyjából másfél év. Olyan sok változás történt ez idő tájt (költözés, főiskola, munka), hogy észre sem vettem milyen sok idő telt el az előző szűrővizsgálat óta. Nyugodt voltam, nem gondoltam arra, hogy bármiféle egészségügyi problémám lenne, hiszen nem volt semmilyen tünetem. 

Amikor végre újra elmentem a méhnyakszűrésre, az eredmény rossz lett, ezért félévente újra mennem kellett, hogy figyeljék az állapotomat. Sajnos a sűrű nyomonkövetés alatt nem javultam, így konizációt kellett elvégezni rajtam. Miután meglett a szövettani eredmény, elirányítottak a későbbi orvosomhoz, akivel már az első találkozásunk alkalmával a nagyműtétet beszéltük meg. Mostanra már tudom, hogy nagyon szerencsés vagyok, hiszen az élet úgy hozta, hogy az egyik legjobb szakemberhez kerültem. 

Hogyan éreztem magam a diagnózis után: Párommal már a gyermekvállalást és a jövőnket tervezgettük. Kártyavárként omlottak össze a tervek, vele együtt a lelkem, hiszen azt mondták, talán soha nem lehetek édesanya. Éppen ezért fel sem tudtam fogni, nem értettem azt, amit hallok. Nem sokat tudtam a betegségről, korábban sem a családomban, sem a környezetemben nem fordult még elő méhnyakrák.

Emlékszem feladatként tekintettem a betegségre, a műtétre, sodródtam, hagytam, hogy történjenek velem a dolgok. 

Hogyan mondtam el a családomnak és a barátaimnak: Miután megkaptam az eredményemet leíró levelet, legbelül éreztem, hogy nagyobb a baj, mint amire az ember gondolna, ezért megkértem a páromat, hogy kisérjen el az orvoshoz. Együtt hallgattuk végig azt, amikor közölte velem az orvos, méhnyakrákom van. A családom vidéken él, ezért nem tudtam azonnal elmondani nekik, de fontosnak tartottam, hogy személyesen közöljem velük a diagnózist. Tudtam, hogy nagyon meg fognak ijedni, ezért én erősnek mutattam magam, vigasztaltam őket, azt mondtam „hogy minden rendben lesz!” Tudom, hogy féltek, de nem mutatták. Igyekeztünk egymást segíteni, bátorítani, soha nem gondoltunk a legrosszabbra. A páromon sem láttam, hogy belefáradt vagy feladta volna, nem beszéltünk arról, mi történik akkor, ha nem sikerül. Egy feladat volt előttünk, amit meg kellett oldanunk. Barátaimnak és a környezetemnek csak később tudtam elmondani. Évek kellettek hozzá mire beszélni tudtam róla. Most, hogy beteljesedett a vágyam és anyuka lettem, bátran és őszintén tudok mesélni a betegségemről.

Milyen kezeléseim voltak: Wertheim ART műtétem volt, utókezelést nem kaptam.

Hogyan éreztem magam a kezelések után: Nem kaptam utókezelést, így a műtét utáni időszakot kellett "csak" átvészelnem. Számomra a legnehezebb az volt, hogy minden felmerülő problémára csak azt a választ kaptam, „ez ilyenkor normális és idővel jobb lesz” (vagy mert javul, vagy mert megtanulok vele együtt élni). A műtét után, amikor kiderült megmaradt a méhem, megnyugvás töltött el, úgy éreztem ezzel túlvagyok a nehezén, pedig még egy hosszú folyamat várt rám a gyógyulásig.

Mi volt a legnehezebb: Az a tudat, hogy elveszíthetem a méhem, és nem lehetek édesanya. Nem vagyok az a tipikus „ősanya” de mikor felmerül, hogy a sors elveheti tőled a lehetőséget, elkezdesz nagyon ragaszkodni. A másik igazán nehéz dolog a betegutamban a bizonytalanság volt, hiszen nem tudtam meddig tart majd a felépülés. 

Valamint elfogadni az életminőség változást, és elfogadni az „új" testem. 

Hogyan segítettem magamnak: Hittem abban, hogy meggyógyulok, soha nem gondoltam arra, hogy meghalhatok. Úgy érzem nagyon sokat segített a pozitív hozzáállásom. Meg kellet tanulnom időnként egy kicsit megállni, és meggyászolni a változást, mert valahol sokáig úgy éreztem elvesztettem a nőiességem a betegség miatt. Sokszor mondogattam magamnak azt a közhelyet; hogy "az élet mindenkinek akkora súlyt ad, amekkorát elbír" ezekkel a gondolatokkal bíztattam magam. 

Hol tartok most: A legboldogabb embernek érzem magam, Ábel most töltötte be a negyedik hónapot. Miután még nagyon friss az élmény, a terhességem és a vele járó nehézségek azok, amelyek kavarognak a gondolataimban. Veszélyeztetett terhesként minden éjjel hálát adtam, hogy Ő létezik, spontán megfogant és engem választott anyukájának. Reménykedtem a következő napban, hogy az is rendben teljen el, és ügyesen egészségesen tudjon fejlődni az én "toldozott-foltozott" testemben. 

Minden nap azért imádkoztam, hogy csak még egy kicsit, tartson ki a méhem, hogy Ábel minél tovább cseperedhessen. Testileg és lelkileg is nagyon nehéz volt ez az időszak, (állandó katéter, fekvés, és a legnehezebb, a kiszolgáltatottság). Szerencsére a párom, aki azóta már férjem, óriási támaszom volt a betegségem és a várandóságom alatt is. Mindig és mindenben számíthattam rá, elfogultság nélkül mondhatom, hogy mindaz, amit megtett értem - értünk, azt nagyon kevesen lettek volna képesek végigcsinálni.  

Úgy gondolom, hogy a helyemen vagyok, lassan letelik az 5 év és "gyógyult" leszek. A világ legboldogabb emberének érzem magam hiszen, egy csodálatos kisfiú anyukája lehetek.  Most már magam mögöttinek tekintem a betegségemet.

Mi lenne az, amit szeretnék, hogy más nők tudjanak: Minden nőnek tudatosítania kellene magában, nem lehetünk annyira elfoglaltak, hogy kihagyjuk a következő szűrővizsgálatot. Nagyon fontos a rendszeres szűrés, hiszen életmentő lehet és az is, hogy megtaláljuk a megfelelő szakembert. Olyan orvost válasszunk, akiben száz százalékosan meg tudunk bízni, valamint, ha megbetegszünk higgyük el, hogy meg fogunk gyógyulni. Ne féljünk a betegségtől, ne hibáztassuk magunkat, ha szükséges kérjünk és fogadjunk el segítséget, mind testi, mind lelki betegségünk gyógyításában. Fontos tudni és ismerni a szűrővizsgálatok lehetőségét, hogy tisztában legyünk azzal, hogy az időben felfedezett elváltozás orvosolható és megelőzhető a betegség kialakulása. Tudatosítani kell mindenkiben, nem kell kicsapongó életét élni, hogy megtörténjen a baj. (Sajnos a köztudatban még mindig negatív tulajdonságokkal kapcsolják össze a nőgyógyászati megbetegedéseket.) 

Hogyan segítek másoknak: A Mályvavirággal karöltve, a nyilvánosság elé lépve próbálom történetemmel felhívni a figyelmet a betegségre, szűrővizsgálatok fontosságára, és a megelőzésre. Pozitív példaként erőt adok sorstársaimnak. Megosztom a tapasztalataimat a hozzám fordulókkal.