Ahogyan a történetem kezdődött:
2015-ben egyedül éltem, egy informatikai cégnél dolgoztam, gyermekem nem volt. Egy ideje éreztem, hogy a menstruációs időszakban nagyon erős hasi görcseim vannak. Nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, mert természetes velejárónak gondoltam, hiszen sok nő küzd hasi görcsökkel a menzesz alatt.
Az éves rákszűrés alkalmával derült ki, hogy baj van, ugyanis az eredményem P4 lett (az akkori értékelés alapján). Sokkolt a hír, hiszen korábban nem volt semmilyen eltérés a citológiai vizsgálatok alkalmával (illetve én ezt így tudtam). Az előző évben is elvégeztettem a kötelező szűrést, ekkor még párkapcsolatban éltem, értesítési címnek a párom lakhelyét adtam meg. A telefonszámomat időközben lecseréltem, email cím pedig nem volt feltüntetve a kartonomon. Időközben szakítottunk, így engem semmilyen formában nem tudtak értesíteni, (pedig ekkor már P3 volt az eredményem), ezért a legnagyobb nyugalomban éltem a mindennapokat, hiszen nem tudtam a rossz eredményemről.
Hogyan éreztem magam a diagnózis után:
A citológiai eredmény után körülbelül egy héttel elvégezték a konizációt. Újabb egy hét elteltével felhívtak, hogy megvan az eredmény, menjek be a kórházba. Egy mufurc hölgytől kaptam meg az életemről szóló papírt, akitől egy árva szót sem tudtam kérdezni. Emlékszem, nem volt ott egyetlen orvos sem, aki elmagyarázta volna nekem azt, ami a papírra van írva. A mai napig nem tudom, hogy volt erőm, de felmentem a második emeletre, hogy keressek egy orvost (sajnos az enyémet nem értem el), aki elmagyarázza, mi van a leletemen, mert én csak azt láttam, hogy RÁK! Miután sikerült beszélnem valakivel, és nagyjából megértettem azt, amit hallok, kimentem, beültem az autómba, és ott sírtam legalább másfél órán át. Kétségbe estem, feltettem magamban a kérdést: mi lesz most?
Hogyan mondtam el a családomnak és a barátaimnak:
A családom nem vette komolyan, ugyanis az unokatestvérem évek óta csontrákkal küzdött, számukra az jelentette a rák-ot. Az én betegségemet úgy kezelték, mint egy influenzát. Úgy gondolom, ez azért történt így, mert nem tudtak szembenézni azzal, hogy ez a lányukkal történik. A barátaim, ellentétben a családommal, nagyon kétségbe estek. Elmondhatom, hogy ők voltak, akik a legtöbbet segítettek nekem. Hazavittek a kórházból, vásároltak, és végig mellettem voltak. Nagyon hálás vagyok nekik a mai napig.
Milyen kezeléseim voltak:
Szerencsésnek mondhatom magam, a műtét után nem kaptam utókezelést. Bár ez először nem volt ilyen egyértelmű, ugyanis a pécsi onkoteam kemoterápiát, a budapesti sugárterápiát javasolt, a protokoll szerin (4 centimétert meghaladó daganat esetén ez a terápiás protokoll). Mivel szerencsére áttétem nem volt, úgy döntöttem, nem vállalok semmilyen utókezelést, meghagyva ezt a lehetőséget azon esetre, ha újra szembe kell néznem a betegséggel.
Mi volt a legnehezebb:
A betegutam alatt több mélypont is volt, igazi „hullámvasutozáson” vettem részt. Az első nagyon nehéz dolog az volt, amikor a konizáció után körülbelül a 10. napon leesett a seb, és elkezdett ömleni belőlem a vér. Egyedül voltam otthon, mentőt hívtam, rövid időn belül már a műtőasztalon feküdtem, szerencsére sikerült elállítani a vérzést.
Számomra a második nagyon nehéz pillanat a műtét előtti utolsó negyedóra volt, mikor az ember még öntudatánál van, és egy „mézeskalács” - szerű ágyon fekszik teljesen meztelenül. Körülötte idegen nők és férfiak, akik beszélnek a feje fölött. Emlékszem, kerestem az orvosomat, aki akkor az egyetlen biztos pontot jelentette volna számomra, de nem láttam, mert nem tudott ott lenni az előkészítés alatt, csak a műtétre érkezett meg. Annyira ideges voltam, hogy még az infúziót sem tudták bekötni.
Ha rangsorolnom kellene, akkor a legmélyebb pont a műtét utáni első nap volt. Olyan fájdalmat éreztem, hogy inkább szerettem volna meghalni, arra gondoltam, ha elérnék egy kést és lenne hozzá elég erőm, biztosan öngyilkos lettem volna. Úgy éreztem, hogy nekem ennyit nem ér az életem, ekkora fájdalmat nem vagyok képes elviselni. Szerencsére a kórházban a személyzet nagyon segítőkész volt, szívvel-lélekkel végezték a munkájukat. Nem mutattak fáradtságot, ha csengettem, pillanatok alatt ott voltak és a legnagyobb türelemmel segítettek mindenben (beszélgettek velem, segítettek lezuhanyozni, tartották bennem a lelket).
A nőiség kérdése is felütötte a fejét a betegutamon, korábban is volt gondom a nőiség megélésével. Egy ilyen betegség után még inkább erősödött bennem az a kérdés, hogy eléggé nő vagyok-e még? Én mindig inkább amolyan vicces havernak éreztem magam a férfiak mellett, úgy érzem, gyakran előfordult, hogy nem nőként néztek rám. Hozzátartozik, hogy én is tettem azért, hogy így legyen. Nehéz a párválasztás, hiszen minden megváltozott! A pisilés szerencsére jól megy, a szexualitás így másfél évvel a műtét után kezd visszaállni. Sokáig féltem, hogy nem tudom azt nyújtani, amire a párom vágyik. A mostani páromat másfél éve ismertem meg, nagyjából a második randinkon elmondtam neki, „mi a helyzet”. Nagyon szerencsés vagyok, mert mérhetetlenül türelmes és elfogadó, boldognak érzem magam mellette.
Hogyan segítettem magamnak:
Miután beteg lettem, azon kezdtem gondolkozni, vajon mit csináltam magammal, mi betegített meg engem? A betegség elött egy nagy szerelem nem éppen romantikus happy enddel végződött. Nagyon sokáig szenvedtem, a munkába menekültem és utáltam magam, hogy ennyire fáj, ilyen gyenge vagyok, hogy nem tudok túllépni a fájdalmamon. A munkában is sokszor probléma adódott a nőiességemből, számos esetben félreértették a férfi kollégáim a közvetlenségemet. Elkezdtem hibáztatni magam olyannyira, hogy meg akartam szűnni, mint nő! Tudom, furcsa, de semleges nemű szerettem volna lenni, hogy ne történhessen meg még egyszer ilyen szituáció velem. Nagyon sokáig úgy éreztem, hogy a betegségemmel egyszerűen kimiskároltam magam, mint egy macskát, hiszen a méhemet, a nőiségemet betegítettem meg. A betegségem első pillanatától jártam és járok a mai napig is pszichológushoz.
Hol tartok most:
Három és fél év telt el a diagnózis óta, visszanézve sokszor olyan érzés, mintha nem is velem történt volna mindez. Ami biztos, rengeteget elvett a betegség, ugyanakkor nagyon sokat kaptam (új barátokat, új szemléletet, átértékelődtek a dolgok, megváltozott a prioritás az életemben). Úgy érzem, elfogadóbb lettem, és egyre gyakrabban tudok nemet mondani. Sokkal több figyelmet fordítok magamra, és egyre jobban érzem, hogy szükségem van az „én idő” -re, amikor csak magam lehetek a gondolataimmal. Úgy érzem, révbe értem, párom rendkívül megértő, nagy türelemmel van irányomban, mindenben támogat és átsegít a nehézségeken. Kárpótolt az élet, amit az egyik oldalon elvett, azt a másik oldalon visszaadta. A páromnak van egy 5 és fél éves fia, akivel nagyon jól kijövünk, imádjuk és megértjük egymást, lovagolunk, sportolunk, egyszerűen boldogok vagyunk. Természetesen most is vannak napok, mikor lentebb vagyok, olyankor nyugtatom magam, hogy ez azért lehetséges, hogy később jobban tudjam értékelni a jót!
Mi lenne az, amit szeretnék, hogy más nők tudjanak:
Alapvetően fontos lenne a tájékozottság és a tudatosság. Szeretném, hogy a nők rendszeresen eljárjanak a szűrésre. Tudom, hogy ez nagyon nehéz dolog, mert én a betegségem ellenére is nagyon nehezen veszem rá magam, hogy elmenjek a szűrésre, néha hónapokig halogatom, mire elindulok.
Figyeljenek a testük minden apró jelzésére, ne bagatellizálják el, ha valami mást éreznek. 3 évente ugyan ingyenes a szűrővizsgálat, de ne várjuk ezt meg, hiszen 3 év alatt meg lehet halni.
Hogyan segítek másoknak:
A betegségem után nagyon sokat önkénteskedtem, fontosnak tartom, hogy megismertessük a megelőzés lehetőségét. Nem titkolom, alapvetően nem szoktam beszélni a betegségemről, mert nem szeretném, hogy sajnáljanak, és nem szeretem, ha meglátom egy ismerősöm szemében a sajnálatot. Van egy pár férfi kollégám, akik élnek ilyen-olyan életet, sokszor gondolok arra, milyen jó lenne beszélni a felelős szexualitásról. Az Alapítványban egy-egy figyelemfelkeltő kampányban részt veszek, ha kérdeznek a betegségemről vagy a betegutamról, akkor elmondom a tapasztalataimat.