Ahogyan a történetem kezdődött: 2017-ben adminisztrátorként dolgoztam egy irodában. Nőgyógyászati panaszaim nem voltak. Februárban elmentem rákszűrésre, (több év kihagyás után). A vizsgálat eredménye, az akkori értékelés szerint P3 lett. Nem aggódtam, mert korábban is volt már ilyen eredményem, melyet akkor egy gyulladás okozott. Úgy gondoltam, most is ez állhat a háttérben. Gyógyszereket kaptam, majd 3 hónap múlva megismételték a vizsgálatot. Ekkorra P4 lett az eredményem. Az orvosom elmondta, hogy szükséges egy konizációs műtét, melyet körülbelül hét nap múlva el is végeztek.
A műtétet követően, nagyjából 10 nappal, felhívott az orvosom és elmondta, hogy a szövettani eredményem méhnyakrákot igazolt. Emlékszem, olyan higgadtan, határozottan és a legnagyobb részletességgel mondta el a rám váró események sorozatát és az MR vizsgálat időpontját, hogy ott és akkor „nem volt miért összeomlani”.
Hogyan éreztem magam a diagnózis után: Otthon voltam, amikor az orvos hívott. Miután letettük a telefont pár percig csak némán álltam a teraszon. Hosszú idő kellett hozzá, hogy felfogjam, megértsem azt, amit hallottam, majd a gondolataim elkezdtek cikázni a fejemben. Félelem és kétségbeesés uralkodott el rajtam. Arra gondoltam, mi lesz az 5 éves kisfiammal, és a családommal?
Hogyan mondtam el a családomnak és a barátaimnak: Az orvossal történt beszélgetés után zokogva hívtam fel a bátyámat, majd a férjemet és az anyukámat, hogy elmondjam nekik, rákos vagyok. A családom után beszéltem a barátnőmmel, aki csak annyit mondott „Viki, meg fogsz gyógyulni”! Olyan megmagyarázhatatlan nyugalom volt a hangjában, hogy erőt tudtam meríteni belőle. Nem vagyok hívő ember, de azt éreztem akkor, hogy erős vagyok, és sikerülni fog.
Milyen kezeléseim voltak: Radikális Wertheim műtétem volt, kemoterápiára nem volt szükség. Az onkoteam döntése alapján, 2 belső és 25 külső sugárterápiát kaptam.
Hogyan éreztem magam a kezelések után: A műtét után minden erőmmel azon voltam, hogy mihamarabb felépüljek, meggyógyuljak. Segítségemre voltak az orvosaim is, akik bátorítóan beszéltek velem. A belső kezelések alatt nem volt panaszom, nem éreztem fájdalmat. A külső kezelések kapcsán bélpanaszok, emésztési gondok, valamint aranyeres tüneteim lettek.
Mi volt a legnehezebb: Számomra a legnehezebb dolgot a betegutamban az jelentette, mikor a kisfiamnak el kellett mondanom, hogy beteg vagyok, és kórházba kell mennem. Domi 3 éves kora óta külön szobában aludt. Miután megbeszéltük, hogy hosszabb időre hagyom most otthon az apukájával azért, hogy a doktor bácsik meggyógyítsák a hasamat, egyre gyakrabban akart velem aludni, érezhetően anyásabb lett. Óvtam, féltettem őt, ezért napközben csak mosolyogni látott, a sírást, éjszakára hagytam, mikor tudtam, hogy ő már alszik.
Az együtt alvásaink során néhány alkalommal bepisilt, amit csak reggel vettem észre. Egy napon elkezdett tüsszögni, aggódtam, nehogy felfázása legyen, ezért elvittem a gyermekorvoshoz. A laborvizsgálat emelkedett glükózszintet mutatott (4+). Tudtam, hogy baj van, azonnal felhívtam édesapámat, aki ezen a napon elhozta Domit az óvodából. Kértem, hogy a szokásos délutáni gyümölcssalátát semmi esetre se adja oda neki. Sajnos a hívással elkéstem. Rohantam haza, közben a férjem is hazaért, együtt mentünk át egy kedves barátnőmhöz, őt kértem meg, hogy mérje meg kisfiam cukrát. Onnan egyenesen az ügyeletre mentünk, ugyanis 26-os lett az eredmény.
Pontosan emlékszem erre a napra, szeptember 8. volt, én pedig 20-ra voltam előjegyezve a műtétre. 10 napig bent voltam Domival a korházban. 18-án hazamentem, addig a férjem maradt vele. Otthon összepakoltam a műtétre, aludtam, majd másnap reggel visszamentem hozzájuk elköszönni. A búcsúzkodás alatt úgy éreztem, megszakad a szívem, nem tudtam mi lesz velem, mi fog történni a kisfiammal.
A műtét előtt annyit kértem az orvosaimtól, hogy ébredjek fel, érezzek fájdalmat, mert akkor biztos leszek abban, hogy élek.
Hogyan segítettem magamnak: A műtét utáni két hétben édesanyámnál lábadoztam, a frissen diagnosztizált 1-es típusú cukorbeteg kisfiammal. Amit biztosan tudtam, és amiről azt gondolom, hogy a legtöbbet segített, az, hogy élni akartam, látni a gyermekemet felnőni. Kizárólag erre gondoltam, nem engedtem, hogy a halálfélelem eluralkodjon rajtam, maga alá temessen. Nagyon sok segítséget kaptam a családomtól és a barátaimtól egyaránt. Mindvégig próbálták előttem elrejteni a kétségbeesésüket, az ijedségüket. Maximálisan mellettem voltak, segítettek, mindenben, amiben csak tudtak. A kisfiam betegsége kapcsán is igyekeztek több dolgot átvállalni, időnként programokat szerveztek, tették ezt mindazért, hogy én csak a gyógyulásomra tudjak koncentrálni.
Hol tartok most: szeptemberben múltam” kétéves „nem ünneplem, mert úgy gondolom, nekem két éve minden nap ünnep. Nagyon sok dolog átértékelődött az életemben, megváltoztak a prioritások.
Hőhullámokkal küzdök, vizesednek a lábaim. Ennek ellenére a jókedvem, és az élni akarásom sokkal erősebb, mint korábban. Mikor visszanézek, olyan szürreálisnak tűnik az, hogy velem ez megtörtént. Ahogyan múlik az idő, egyre távolabbinak érzem azt, amin keresztül mentem. Úgy érzem, napról napra erősebb vagyok. A műtétet követően csatlakoztam a Mályvavirág közösségéhez, egyre több programjukon veszek részt. Boldog vagyok, hogy élhetek.
Mi lenne az, amit szeretnék, hogy más nők tudjanak: Fontosnak tartom azt, hogy tudják, a méhnyakrák egy olyan rákos megbetegedés, amely megelőzhető. Évente járjanak el szűrővizsgálatra, hiszen az életük lehet a tét. Figyeljenek oda arra, hogy ebben a felgyorsult világban jusson mindenkinek az „Én idő” megélésére lehetősége. Valamint a rutin rákszűrés mellett fontolják meg a HPV szűrést is.
Hogyan segítek másoknak: A betegségem kezdete óta merek a témáról beszélni. Ha kérdeznek, őszintén válaszolok, nincs tabu. Elmondom azt is, hogy a 2017-es szűrővizsgálat előtt jó pár évet kihagytam. Teszem mindezt azért, hogy felhívjam a figyelmet a rendszeresség fontosságára. A Mályvavirág közösségben is segítek az épp úton lévő nőknek a tapasztalataim átadásával. Azt tanácsolom, hogy a legrosszabb napokon is csak pozitívan szabad gondolkozni, felejtsék el a miért pont én? miért épp velem ? kérdéseket. Az Alapítvány programjain is részt veszek, segítek, amikor szükség van rám.